Magyar | English | Deutsch | Français
Elhunyt Farkas Judit O.Cist
1+1%
Koronavírus tájékoztató
Járványügyi rendelkezések
Szentmisék
Rendelő
Csecsemők ortopédiai szűrővizsgálata
Élet a Monostorban
Imaélet
Testvéri közösség
Munka
Rólunk
A liturgia időpontjai
Mária Rádió közvetítés
CD-ajánlat
Történetünk
Elköteleződés Oblátusként
Imádkozzon velünk!
Adventben
Karácsonykor
Évközi időben
Nagyböjtben
Részletek a húsvéti szent három nap liturgiájából
Húsvéti időben
Pünkösdkor
Szentek ünnepein
Idézetek ciszterci szerzőktől
Közösség
Advent
Karácsony
Urunk bemutatása
Nagyböjt
Nagyhét
Húsvét
Pünkösd
Szentek ünnepei
Templomszentelés évfordulója
Szentírás vasárnap
A Monostor könyvtára
A Monostor Levéltára
Kapcsolódó honlapok
Diaporáma
Eseménytár
A megváltás örömhírének megjelenítése
25 éves a Kismarosi Ciszterci Orvosi Rendelő
Monostori Ízek honlap
Partnereink
Adatkezelési tájékoztató
Támogatás
Kapcsolat
Keresés a lap-tartalomban

Megemlékezés Farkas Judit kismarosi ciszterci nővérről

(1936 – 1962 – 2021)




Farkas Judit – Jutka nővér 1936. október 6-án született Pécsett. Édesanyja családja Kassáról származott, ahol nagyapja táblabíró volt a háború előtt. Édesapja Pécsett volt megyei főügyész. A megszállás első napjaiban az oroszok névsor szerint összeszedték a városi magisztrátus tagjait és még aznap kivégezték. Erről hivatalos értesítést soha sem kapott a család, töretlenül remélték az édesapa visszatérését.

Jutka nővér életében később is meghatározó volt a várakozás: börtönbe került lelkiatyját, szerzetesnővéreit hosszú éveken át várta haza hűségesen.

Édesanyja tanítónői fizetéséből egyedül nevelte fel négy gyermekét, akik között az akkor 9 éves Jutka volt a legidősebb. Három fiútestvére közül Béla pécsi egyházmegyés pap lett, Szilárd és Zoltán pedig tanár.

Jutka tanítónői képesítést szerzett, pályakezdőként Görcsöny falu iskolájába került. A gyerekek szíve azonnal megnyílt a mosolygós, jó tanító néni előtt.

Gyakran meglátogatta keresztanyját Budapesten. Unokatestvérei Lénárd Ödön atyához jártak gyónni, és elvitték hozzá Jutkát, mert lelkivezetőt keresett. Így került kapcsolatba a Boldogasszony Háza – akkor még titokban élő – közösségével. Nemsokára kérte felvételét. 1959. augusztus 22-én öltözött be, 1962. augusztus 15-én tett örökfogadalmat.

A szétszóratás éveiben két-három szerzetestestvérével élt Tarjánban, Komlón, Miskolcon, Budapesten. Közösségi szolgálatait mindenhol gondosan, pontosan végezte és ezt a többiektől is határozottan megkívánta.

Amikor Tímár Ágnes – tekintettel a kánoni korhatárra – lemondott apátnői tisztségéről, úgy döntött, hogy távolságot vesz a közösségtől. Vácra költözött és magával vitte Jutka nővért, hogy mindenben szolgálatára legyen.

Nagy öröm volt számunkra, amikor 12 év távollét után ismét hazatért. Megroppant egészséggel, de egyre nagyobb boldogsággal talált rá ismét a testvéri közösség ajándékára, mélyen megrendülve és hálával újította meg elköteleződését. Újra és újra elismételte rokonnak, ismerősnek és nekünk is: „Nincs még egy ilyen közösség, ahol ennyire szeretik egymást!”

A szentáldozás, a szentségimádás különös erőforrást jelentett számára. Hálával és méltó módon várta ezt a találkozást is.

Szerette a zsolozsmát, vágyott arra, hogy mindvégig énekelje. Igaz, utolsó éveiben az éneklés lassan átment suttogásba, de számára így is igazi maradt.

A korrekciót nagy bizalommal fogadta, igaz bűnbánata mindnyájunk számára példaértékű. Utolsó napjaiban, amikor igen gyengén volt, nem is tudta egész pontosan mi történik körülötte, ellentmondást nem tűrő kéréssel sürgette, hogy hívjuk ide az ágyához azt a nővért, akit megbántott: „El kell rendeznem Vele az ügyet.” Kristálytisztán és mély testvéri szeretetben történt meg az „elrendezés”.

Áttetsző volt, egyenes és egyértelmű. Készséggel ráhagyatkozott azokra, akikre rá volt bízva. Közösségi döntéseknél számítani lehetett arra, hogy fején találja a szöget.

Azt tartotta magáról, hogy nincs humorérzéke, de sokszor megcáfolta ezt mélyről jövő harsány nevetése egy-egy tréfás megjegyzés kapcsán. Időnként „ijesztgetett” minket: „Vigyázz, Farkas vagyok!”.

Kedvenc itala a narancslé volt, amit egyszerűen „sárgának” hívott. A szenvedés nehéz óráiban, amikor már semmit sem kívánt a szervezete, ez volt az egyetlen ital, amire – még ha csak egy-két korty erejéig – habozás nélkül rábólintott.

Amikor mosolygott, egész lényét és minden arcvonását átjárta a derű. Idős korában is élő maradt az a becenév, amit miskolci barátainktól kapott: „Jutka, a mosolyalbum”.